kedd, június 07, 2016

II. évad - 5./1 fejezet

Kedveseim!

Azt hiszem, szinte csodaszámba mehet, hogy itt most megjelenik egy rész (na jó, csak egy fél, de az is valami, nem??), de azt kell mondanom, hogy hiányzik az írás, hiányzik a visszajelzés, és nagyon unatkozom az egyetemen (ordas hazugság, most is vizsgára kellene tanulnom, de sebaj.. :D ), úgyhogy ha van még valaki, akit esetleg érdekel a sztori és szintén nagyon ráér olvasni, itt vagyok!
Ha esetleg valaki új olvasó is tévedne ide, nagy szeretettel üdvözlök mindenkit és előre is elnézést kérek a történet elejéért, egyszer újra fogom írni, hogy színvonalban a vége felé közelítsen!
Még az is lehet, hogy új befejezést is gyártok a történethez, nem azt, amit eredetileg gondoltam, de a lényeg, hogy itt vagyok megint, lehet bombázni kérdésekkel meg amivel csak akartok!

Sok puszi,
Kat T ♥

Meg ahogy azt én elképzelem..

December

- Nem, nem rendelünk pizzát, hanem szépen fogod a mobilt és felhívod. - közli velem Kendall, mire elfintorodom.
- Éjfél van náluk, ilyenkor már nem zavarok. - nyögöm, mert nem esik jól, hogy parancsolgatnak nekem. Még akkor sem, ha a legjobb barátom teszi ezt.
- Ugyan már, biztos nem alszik még. Tárcsázd. - teszi rá kezét a vállamra. Habozok, ahogy tenyerem a méregdrága iPhone-omra siklik, hiszen nincs bátorságom felhívni őt. Egymást kergetik a mondatok a fejemben, hogy ugyan mit is mondhatnék neki, de egyik sem tűnik túlságosan használhatónak. Nem kérhetem, hogy bocsásson meg, hiszen nem érdemlem meg, a 'Sajnálom...' pedig ritka elcsépelt szöveg. Azt se hinné el, hogy hiányzik, pedig minden egyes porcikám üvölt kínjában, hogy nem csókolhattam már mióta, ahogy újra kezdeni is biztos nem akarná. Kétségbeesésem minden egyes pillanattal egyre csak nőni látszik, ahogy ráeszmélek arra, hogy alig ismerem. Idegtépő helyzetemből a zsebemben lapuló készülék hangos zsivajgása zökkent ki, és hívóm kitartóan csenget addig, amíg fel nem veszem azt.
- McDonalds, miben segíthetek. - szólok bele unottan mobilomba, mert a kijelzőn megjelenő névtől elmegy az életkedvem is.
- Logan, nem vagy vicces. - válaszol halálos nyugalommal a vonal túlvégén egy női hang. - Holnap reggel vár a főnök az irodájába egy rövidke megbeszélésre. Egész pontosan kilenc ötvenre rendelt be. A hely a szokásos.
- Nem fogok tudni megjelenni. - közlöm a titkárnővel undok hangon, mivel sejtem a hívás okát. Rossz fiú voltam, megszegtem a nekem kiszabott játékszabályokat, és büntetést kapok. Jajj.
- Melegen ajánlom, hogy jelenj meg, ugyanis ez lehet az utolsó esélyed, hogy helyrerázd a karrieredet. A holnapi viszontlátásig! - kuncog a nő, majd lerakja a telefont.
Tanácstalanul és dühösen meredek a mobilra, mely oly könnyen keresztbe húzza az összes számításomat. Még azokat is, amelyeket nem gondoltam egészen komolyan. Rásandítok Kendallra, aki karba tett kézzel, szúrós, mégis sajnálkozó tekintettel méreget.
- Holnap vizit. - szólalok meg teljesen feleslegesen, hiszen mindent hallott a rövid telefonos beszélgetésből. Vagy kivégzési ítélethirdetés, ha úgy vesszük.
- Mihez kezdesz most? - teszi fel a nyilvánvaló kérdést, mire megvonom a vállam.
- Nincs sok választásom, úgyis ki fognak rúgni engem a bandából. Csak valami ütős szöveget kellene kitalálni, hogy ne essen olyan rosszul majd. - mélázom, ám cimborám a fejét csóválja.
- Nem te vagy az első, akivel ezt csinálják, tudhatnád, hogy ők fognak nyerni. Emlékezz mi történt Carlossal!
- Ultimátumot kapott, tudom. Nem értem, hogy hogyan gondolhatták a menedzserek, hogy Samanthával pakolják össze, mikor már ezer éve Alexát szereti. Meg is kérte a kezét, nem?
- De, persze Lex nemet mondott. Nem is csoda, hiszen a sajtó felé a csöpögős SamLos párost közvetítik.
- Na ja, de meddig? - teszem fel a kérdést, és Kendall széttárja karját.
- Ameddig szerződést nem bontunk.
- Unk? Többes számban? - csodálkozom el, mert én vagyok a banda öntörvényű fenegyereke, és nem tűnik reálisnak, hogy a többiek is felrúgják eddigi életüket.
- Már nincs sok hátra a Big Time Rush-nak, ha a menedzsment nem érti meg, hogy nem tizenöt éves kis lúzerek vagyunk, hanem vén szatyrok. - húzza el a száját, és ugyanarra gondolunk. Kiöregedtünk a táncos, ugrálós, bohóckodós showműsorokból, és valami komolyabba kellene az energiáinkat fektetni. Vagy csak élni az életünket.
Az ablakhoz sétálok, nekitámaszkodom a hűvös üvegnek. Alattam San Francisco nyüzsgése érződik, felettem a viharfelhők nem hagynak nekem nyugtot. No meg persze az előbbi telefonhívás, amiről nagyon szívesen elfelejtkeznék.
- Mennyi idő alatt érünk be LA-be? - tűnődöm hangosan, leheletem foltot hagy az ablaküvegen, ami pillanatokon belül el is tűnik.
- Az attól függ, egyenesen oda akarsz menni, vagy tegyünk egy kitérőt Dél-Afrikába? - kérdezi barátom komolykodva, de szemén látom, hogy csak ugrat.
- Lehetőleg a Plútót is látogassuk meg. Meg várjuk meg, mire tesz egy kört a Nap körül. - kontrázom, mire elmosolyodik.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy meddig lustálkodhatsz holnap, akkor ki kell ábrándítsalak. Semennyit.
- Sejtettem. Akkor viszont le se feküdjünk, keressünk egy bárt és üssük el az éjszakát. - lököm el magam az üvegtől, és kabátomért nyúlok. Arra számítok, hogy Kendall jól leteremt, de ehelyett bólint.
- Annyi helyesbítés, hogy a szupermarketbe megyünk, és feltárázunk popcornból meg sörből, és filmet fogunk nézni. - vereget vállon, mire felmordulok.
- Mi ez, valami rossz randevú? Tudod, hogy nem saját kapura játszom. - fintorodom el, és még valami az eszembe jut. - Különben is, az előbb még nem Dórit akartad felhívatni velem?
- Micsoda memória! - forgatja szemét Kendall. - Egyébként de, de mivel úgyis egy csökönyös szamár vagy, teljesen felesleges koptatni a számat. Meg nem hiszem, hogy tovább stresszelnéd magad a holnapi előtt.
- Jól látod. Magam vagyok a halogatás királya, csak az a baj, hogy ettől a címtől sose fogok szabadulni.